Szocializmus, rendszerváltás világtörténeti összehasonlításban

Az MTA Társadalomkutató Központban Glatz Ferenc házigazdaként zárszót mond Sárközy Tamás: A szocializmus, a rendszerváltás és az újkapitalizmus gazdasági civil-joga, 1945–2005 című könyvének bemutatóján. (Opponensek voltak: Földes György, a Politikatörténeti Intézet igazgatója és Vörös Imre, az MTA Jogtudományi Intézetének kutatóprofesszora.) Glatz hangsúlyozza: mind a Kádár-rendszer, mind a rendszerváltás értékelésében a világ- és Európa-történeti összehasonlítás más jelenségeket minősít pozitívnak és negatívnak, mintha csak a jelenünkből kiindulva értékeljük – ahogy ezt sokan teszik – ezen évtizedeket.
„Nem visszakeresni kell a mai szempontok jelenlétét a múltban, és nem is meghamisítani a történelmet, mintha a korabeli szereplők látták volna a maguk napi cselekményeik világpolitikai összefüggéseit. Kádár például sokkal ösztönösebb politikus volt, kevesebb propagandista képességekkel, mint a jól képzett, nyelveket beszélő és az új világpolitikai perspektívákat mindegyre értelmező, nagy szónok, Rákosi. Mégis, Kádár ösztönösen népbarátabb rendszert teremtett a szovjet megszállás körülményei között, mint Rákosi. A Kádár-féle politika az életszínvonal-politika részeként modernizációs programot hajtott végre, amelynek voltak vallottan modernizációs elemei (villany-, vízvezetékprogram, mezőgazdasági üzemek amerikai típusú szervezése, ahol a gép hatékonysága szabta meg az üzemnagyságot stb.), és voltak a szovjet rendszerhez igazodó és modernizációellenes vonásai (az egyoldalú technokrata és agitprop. szemlélet találkozása, a kulturális és emberi jogi szempontok lebecsülése stb.) Látni kell – illetve kellene –, amit kutatásaim bizonyítanak, hogy a kádári programmal egy időben indulnak be a világon a nagy modernizációs programok, válaszként is a szovjet rakétasikerekre (1957–61). Ismerni kell az USA-ban, Franciaországban és az NSZK-ban ugyanekkor kialakult jövőprogramokat, amelyek sorába illeszkedik az SZKP XXII. kongresszusa a maga irreálisnak bizonyuló „utolérési” célkitűzésével. Kádár és generációja hitt abban, hogy lehet modernizációt végrehajtani szovjet rendszer és szovjet megszállás mellett is. A rendszer 1983-ig működőképesnek látszott. Ekkortól Kádár ragaszkodott a szociális – ún. jóléti – államhoz, ami pedig nemcsak a szovjet zónában, hanem Nyugaton is hanyatlásnak indult. Először Angliában (Margaret Thatcher), majd Francia- és Németországban következett be a szociális-jóléti állam lebontása. Ami ezután jön, az egy új típusú kapitalizmus.
Ezt elemezni kell és megfogalmazni az 1980-as évekről történeti értékítéletünket, és ennek az új világrendszernek az ismeretében fogalmazni meg jelen értékítéletünket a rendszerváltás vezetőiről. Akik magukat, szerintem sajnos, minduntalan az 1989 előtti magyar, nem pedig a kortársi világpolitikához mérik. Azaz kerülik a világpolitikai összehasonlítást. A rendszerváltó megélhetési politikát fel kellene számolniuk önmagukban azoknak, akik 1990 óta ebből, az utólagos múltkritikából élnek, és nem a szakértelemből. Amúgy is ki kell mondani, 18 évvel a rendszerváltás után: mégiscsak nevetséges, hogy a társadalom elhiszi, hogy a szovjet rendszer néhány lakáson rendszeresen összejövő, egymást fel is jelentő városi politikai gerillák működése miatt omlott össze. És tudomásul kellene venni, hogy Sárközy 1990 utáni fejezeteihez is hozzászóljunk: történelmi tapasztalat mutatja: akik jók az illegális mozgalmakban, azok egyáltalán nem jók a konszolidációs politikában. Ha megmaradnak funkcióban – ahogy Magyarországon is ez történt a második világháború, majd 1990 után –, akkor a politikát állandó akciózások színterévé varázsolják. Az ötvenes években és ma is.”