Glatz Ferenc Szerbiáról, az unió keleti kiterjesztéséről és a határokat átlépő kapcsolatokról
A magyar értelmiség figyelme érthetően fordul Szlovákia és Románia irányába, ha a határokon túli magyarságról esik szó, vagy ha éppen az Európai Unió keleti kiterjesztéséről beszélünk. Érthető, de szerintem nagyon régimódi reflexek. Többet kellene foglalkoznunk szerintem azzal, ami a szerb vidékeken végbemegy. Részben azzal a belső átalakulási folyamattal, amelyet én déli szomszédainknál úgy nevezek: európaizálódás az Európai Unión kívül.

Belső demokratizálódás és erőfeszítések a „megmutatjuk” szellemében. Megmutatják ugyanis azt, hogy Jugoszlávia széthullása után – én legalábbis így értékelem – egyoldalú, hátrányos megítélésben részesülnek a volt jugoszláv államok, Szlovénia kivételével. A századelő nyugat-európai szövetségi mentalitása éledt újjá: Horvátország és a horvátok érdekében még csak meg-megszólal a német-osztrák-magyar érzelem. Nem alaptalanul. De Szerbia és a szerbek érdekében, az ő valós teljesítményeik érdekében nyugaton senki nem emeli fel a méltányló szavát. Mintha csak a nagyszerb nacionalizmus élne a szerbtöbbségű vidékeken továbbra is. Ha már nem beszélünk, beszéljünk a déli területek és a romániai, bulgáriai vidék fejlettségének összehasonlításáról; ha nem beszélünk a szerbiai értelmiség világirodalmi kötődéseiről, legalább azt vegyük észre, hogy az új államon belül a nemzeti-etnikai kisebbség új típusú megbecsülése alakul ki, a területigazgatásban a pluralizmus, a helyi önkormányzatiság kifejlődése. És ennek részeként az etnikai-nemzeti szempont érvényre juttatása az igazgatásban, kultúrában. Jobban, mint Romániában, nem is szólva Szlovákiáról. Még európai szemmel nézve is sajátos kísérlet ez. Amikor Nyugat-Európában, de főként a frissen csatlakozott államokban az évszázados igazgatási centralizmus uralkodik, ami párosul a végrehajtóhatalmi-kormányzati túlsúllyal, addig déli szomszédainknál újraéled a decentralizáció hagyománya. Az európai „bottom-up”, alulról felfelé közösségépítés lehet, hogy jobban érvényesül, mint nálunk, magyaroknál, szlovák szomszédainkról nem is beszélve. Pásztor Istvánnal, a VMSZ elnökével arról tárgyaltam, hogyan lehetne az új európai regionalitás szellemét érvényre juttatni a térségben. Akár anélkül, hogy az EU határai egyelőre kiterjednének délkeleti irányba. Az új magyar vidékpolitika egyik célja, hogy felülvizsgálja: miként lehet elősegíteni a határokon átlépő gazdasági-kulturális akciók erősödését állami eszközökkel. Az európai „jószomszédság” elve alapján, ami célul tűzi ki a nem EU-tagállamokkal való kapcsolatok erősítését. Felül kívánjuk vizsgálni: a határok menti magyarországi régióknak milyen lehetősége nyílik a jószomszédi kapcsolatrendszer ösztönzésében. Ezeknek egyik része: hogyan kaphat a magyar–magyar kapcsolat ebben az új európai politizálásban új szerepet. Pásztor elnök úr konszenzusteremtő, művelt európai politikus, aki az emberek érdekeit fontosabbnak tekinti, mint a politikai szervezet, a párt érdekeit. És erre a politikusi képességre, tulajdonságra nagyon is  szükség volna a pártmámorban élő kelet-közép-európai politikusok között. Pásztor Istvánt egyébként arra kértem, tartsa meg a bevezető referátumot a Budapesten szeptember első felében összeülő „határokon túli csúcs”-on, ahol javaslatomra áttekintjük a kárpát-medencei magyarság nyelvhasználati igényeit és ezek érvényesülésének jogi-politikai feltételeit. A csúcsot először 2008. július 8-án hívta össze az MTA Társadalomkutató Központjának Tanácsa és az Europa Institut Budapest, és ott javaslatokat fogadtunk el a kárpát-medencei magyar kisebbségpolitika jövőbeli alapelveire. Arra, hogy a kisebbségpolitikában vegyük tudomásul: a nemzetpolitikán belül a szimbolikus elemek mellett erősíteni kell a szakpolitikákat. A szakpolitikák – természetvédelem, közlekedés, vidékpolitika, élelem- és iparpolitika, stb. – nagyobb szerepet játszhatnak a nemzetmegtartásban, mint ahogy eddig, az utóbbi 90 évben, azt gondoltuk.