2009. február 21.

Glatz Ferenc hozzászólása a Reformszövetség sajtótájékoztatóján:

„Szólni kell a gazdaságpolitikai intézkedések, mindenekelőtt az államháztartási kiadások szociális és politikai kihatásairól. És a Reformszövetség intézményéről, céljairól.

A Reformszövetség első ülésén egyetértés volt abban, hogy a javaslatok sorát egy gazdaságpolitikai csomag kidolgozásával kezdjük. És egyetértés volt abban is, hogy e gazdaságpolitikai csomag kiinduló tézise legyen: az államháztartás kiadásainak csökkentése nélkül nem kerülhető el az államháztartás csődjének veszélye. A gazdaságpolitikai munkabizottság elkészítette tanulmányait. Békesi László, Chikán Attila, Oszkó Péter, a Palóc Mária vezette munkacsoport. A tanulmányok mindegyike egyetértett azzal, hogy a gazdaságpolitikai intézkedéscsomag a kiadások drasztikus csökkentésével kezdődjön. A Reformszövetség ügyvivő testülete – az alapítókon kívül – meghívta a vitára az 1990 utáni valamennyi nemzeti banki elnököt és pénzügy-minisztert, akiknek többsége el is jött. (Az elnökök közül Bartha Ferenc, Surányi György, Járai Zsigmond, a pénzügyminiszterek közül Kupa Mihály, Kádár Béla. És természetesen Békesi László, Chikán Attila, akik a szakanyagok előterjesztői között találhatók.)

Minden alkalommal kiemelt figyelem fordult a javasolt változtatások társadalmi kihatására, köztük az önkormányzati rendszer átszervezésére, az alanyi jogon járó szociális juttatások társadalmi-erkölcsi kihatására. De abban állapodtunk meg, hogy az első három hónapban a gazdaságpolitikai intézkedéscsomaggal foglalkozunk és csak utána az ágazati politikákkal, így az elérhetés (azaz közlekedés, informatika), a szociális (azaz segélyek, alanyi juttatások), az oktatási, igazgatási, egészségügyi rendszer helyzetével. Többek között az ezeken a területeken tapasztalható elszegényedéssel és ugyanakkor indokolatlan pazarlásokkal.

Nem fedné a valóságot, ha a sajtó vagy a társadalom a Reformszövetségben egy szociálisan érzéketlen közgazdász-technokrata csapatot látna. Akiknek tagjai szem elől vesztik a végső célt: az emberek – és hozzáteszem, a természeti környezet – sorsának javítását. De idő kell ahhoz – s erre fog irányulni a következő fél év a Reform-szövetségben –, hogy megalapozott anyagokat készítsünk elő. Sokan féltik természetesen nemcsak a szociális segélyek kedvezményezettjeit, a legszegényebb lakossági réteget, hanem a leghátrányosabb helyzetű kistelepüléseket is, amikor az önkormányzatok költségvetésének megnyirbálásról beszélnek közgazdászaink. Érthető a félelem, mert a sajtóban sorra-rendre jelennek meg nagyhangú és számításokat nem is végző professzori kijelentések az önkormányzatok költségvetésének, de mindenek-előtt számának csökkentéséről. Amiről mi is beszélünk már 2005 óta. De mi az önkormányzatiság átfogó reformjáról akarunk beszélni. Nem pusztán a legkisebb ezer falut hagyni önkormányzat nélkül, hanem felülvizsgálni: lehet-e a mainál olcsóbb önkormányzatokat működtetni, az igazgatásban meglévő párhuzamosságokat kiküszöbölni, a bürokrácia magával hozta felesleges adminisztrációt csökkenteni. Bizonyos típusú irodista feladatok helyett a tényleges környezeti és szociális feladatok ellátását segítő munkásokat álláshoz juttatni. Így az ún. „zöld munkásokat”, erdő- és mezőőröket, vizes élőhelyeket karbantartókat, a szociális-ellátó munkásokat, falugondnokokat stb. szaporítani. És a fő kérdés: nem mehet úgy tovább, hogy a feladatok és a pénzosztás elválik egymástól. Az önkormányzatoknál, községnél, megyénél vannak a feladatok (természetgondozástól az iskolafenntartásig, egészség-ügyi szolgáltatásig), a pénzek viszont a kistérségeknél és a régióknál. Mindehhez az igazgatási kettősséghez járul a politikai kettősség is: az önkormányzatokban az ellenzék, a kistérségekben, régióknál pedig a kormányzat erősebb. (Utóbbiaknak társadalmi legitimitása viszont csekély, hiszen nincsenek választott önkormányzataik.) Tehát a finanszírozás, a rendszer demokratizmusa és célszerűsége elemzésre kerül, remélhetően a következő fél évben.

Szólni kell a Reformszövetség és a mindenkori politika viszonyáról is. Annál is inkább, mivel mi 2013-ig, az új európai költségvetési hétéves terv kidolgozásáig gondoltuk együtt maradni. Mi ugyanis nem a kormánynak, nem az ellenzéknek, hanem az országnak dolgozunk. Nem érdekel, mit gondol a kormány, mi mondjuk a magunkét. És nem érdekel, mit tart célravezetőnek mondani az ellenzék. Tegnap elhangzott olyan vélemény közöttünk is, hogy a Reformszövetség és a kormány között létezik egy „munka-megosztás”: mi drasztikus csökkentéseket javaslunk, a kormány pedig majd eljátssza a „jó fiú” szerepét, mert kevesebbet fog lenyírni a juttatásokból. Ránk mutogatva: lám, a szakemberek is ezt javasolják, de mi mégis az emberek érdekeit szolgáljuk. Mások azt mondják: ugyanezzel a politikai technikával az ellenzék közeli kormányzásának ágyazunk. Hiszen, mindenki tudja, hogy a kiadáscsökkentések elkerülhetetlenek. És majd éppen a frissen kormányra került ellenzék fogja azt mondani: mi szerettünk volna kevesebb megszorítást végrehajtani, de a szakemberek megmondták, hogy kormányozni csak ilyen csökkentések árán lehet.

Én a politikai kultúra szempontjából másban látom a Reformszövetség működésének lehetséges eredményét. Kiiktathatjuk végre a politikai választásokból a gazdasági ígérgetések és a megalapozatlan osztogatások technikáját. Szeretném elérni, hogy a jövő évi választások végre ne a gazdasági ígérgetések választása legyen. Ahogy az előzőek azok voltak. Részben az emberekben azt a hitet keltették, hogy mindent, úgymond, el lehet intézni a politika eszközeivel, részben tönkre is tették ezen ígérgetésekkel és részleges betartásukkal az államháztartást. Ha mással nem, mi már ezzel is segítettük az országot. Mert ismétlem: bennünket nem érdekel a kormány, az ellenzék. (Noha minden polgárnak érdeke, hogy jó döntés szülessen, azaz jó kormány és jó ellenzéke legyen.) Mégis, mi nem a kormánynak, nem az ellenzéknek, hanem az országnak dolgozunk.”