Telt házas könyvbemutató

Glatz Ferenc kapcsolódott Granasztói és László Ágnes kérdésfelvetéseihez. Generációjának és neki is személyes törekvése volt az ún. „öncélú” történetkutatás. Vagyis a politikai évfordulós, szoborba merevített „emlékmű-történetírás” helyett – ami már az 1960-as években is politikai „divat” volt – olyan történetírás művelését tekintette programjának, amely a történelemben az ember és természet sokszínűségének tárházát látta, és ennek leírását, elemzését önmagában is értéknek tartotta. A politikai, ideológiai programoktól függetlenül… Erről szól a Klebelsberg-fejezet egyik része: az 1920-as években a politika nyílt ideológia programokkal – részben az állami, nemzeti tematika előtérbe hozásával – és anyagi kényszerítő erővel nyúlt bele a szakmába. (Akár középkorászok voltak kénytelenek, megélhetésük érdekében, az újkorkutatásra váltani.) Tanulságos, hogy a kultúrpolitikához kényszeredetten igazodó kutatás miként tudott szakmai értékeket teremteni, mindenekelőtt a 19. század, a nemzetté válás és az államnemzet kiépítésének koráról, mert tisztelte a történészi munka, általában a tudományos kutatás és koncepcióalkotás öntörvényszerűségét. Ez a színvonalat feltétlenül tisztelő kultúrpolitikai magatartás is hozzájárult, hogy a két háború közötti magyar történetírás Európa egyik sokszínű nemzeti történetírása lehetett, a szakszerű újkorkutatás megteremtője – ahogy ezt a szerző könyvében európai összehasonlítással bizonyítani is igyekszik. (Ezért becsülte nagyra Klebelsberget 1969-ben kutatóként és 1989-ben, majd 1999-ben – ahogy a könyvben olvasható – miniszterként, akadémiai elnökként. És igyekezett elkerülni azt a hibát, hogy a kultúr- és tudománypolitika adminisztratív eszközökkel szóljon bele a témaválasztásokba, netán a kutatási eredményekre elvárásokat fogalmazzon meg.)
A szerző fiatal kora egyik fontos szakmai programjának mondotta, hogy az európai színvonalú magyar nemzeti kultúrát – az 1920–1949 közötti időszak eredményeit – bemutassa a hazai és nemzetközi szakmai fórumokon. „A történész természetesen, ha valóban történész és nem politikai agitpropos, nem ideológiai programokhoz igazodik vagy gyárt ellenprogramokat – fogalmazott Glatz –, de a történész tényfeltárásai, következtetései elhelyezkednek – a szerzőtől elváltan – a maguk korának szellemi életében.” Példaként Szekfű Gyula Három nemzedékét említette, amely az 1920-as években, Szekfű szándékaitól függetlenül lett az antiszemita kampányok „kézikönyve”, miközben a közönség nem figyelt annak fontosabb, finom eszmetörténeti, társadalomtörténeti megállapításaira. Ugyanígy az ő nemzedékének kutatási eredményei, következtetései is elhelyezkedtek – szerzőik szándékaitól függetlenül – az 1970–1980-as évek kultúrpolitikájának, szellemi életének frontjain.
Kezdettől vállalt program volt számára – emlékezett a szerző –, hogy a színvonalas sorozatokat, színvonalas kultúrpolitikusok életműveit visszaemelje a történettudományba, a kultúrpolitikába. Azokat az életműveket, amelyeket 1949 után vagy elhallgattak, vagy nyilvánosan kitagadtak a hazai szellemi életből. E cél követésének történészi eredményei olvashatóak a most megjelent kötetben: a klebelsbergi kultúrpolitikai program európaiságának és szakaszerűségének, az 1949-ben az Akadémiáról kirekesztett (Domanovszky, Hajnal) vagy háttérbe szorított (Szekfű) historikusok szakmai újításainak felszínre hozása az 1970–1980-as években. De a könyv nemcsak az alcímében nevesített öt személyiségről (Klebelsberg, Domanovszky, Szekfű, Hóman, Hajnal), nemzedékükről szól, azaz az 1920–1949 közötti évekről, hanem fokozatos rehabilitálásukról is, vagyis az 1968–1990 közötti évekről. A proletárdiktatúra kirekesztő kultúrpolitikájának bírálata és a korrigálás követelése – hangsúlyozta Glatz – lépten-nyomon jelen volt. A kötetbe gyűjtött előadások, tanulmányok nem „illegalitásban”, szamizdatban jelentek meg, hanem nyilvános fórumokon, és azokat vállalva. Glatz szerint a rendszer reformerőit minősíti, hogy a polgári kultúra rehabilitálásának programját felvállalták, támogatták. Vagyis a történettudományban sikerült a generációs folyamatosság mellett – amit a kötetet bemutató Granasztói György is pozitívan említett – a szakmai folyamatosságot biztosítani az 1949 előtti polgári és az 1970–1980-as évek jelenének történettudománya között. Glatz megemlékezett a programot szakmailag és kultúrpolitikailag is támogató Ránki György (a korabeli magyar és nemzetközi történettudomány nagy szervezőegyénisége) és Berend T. Iván (aki 1980-tól akadémiai osztályelnök, majd 1985–1990 között az MTA elnöke, „mellékesen” az MSZMP központi bizottságának tagja volt) szerepéről, ami egyfajta védőernyőt nyújtott az akkori fiatalok radikális reformtörekvéseihez.
Generációja és a maga számára Glatz Ferenc három kortényező meghatározó szerepét tartotta fontosnak. (Ezeket a maga alkotta kategóriával metafontikus, tehát a szűkebb szakmai indítékokon túlmenő tényezőknek nevezi, amelyek akaratlanul is befolyásolják az ember, a történész gondolkodását.) Ide sorolja 1. a szovjet megszállást és a hidegháborút, 2. Trianont és annak társadalmi sokkhatását, 3. az 1920utáni szociális átrendeződéseket.
Glatz az egyik – és az ő esetében talán a legmakacsabb – kortényezőként a szovjet megszállást (1945–1990) nevezte. 1956 leverése, magára maradása benne már kamaszkori éveiben rögzítette: tudomásul kell venni, hogy a világháború elvesztése után a megszállók nemzetközi egyetértéssel kerültek ide, s hogy a nyugati hatalmak és a másik győztes, a szovjet hatalom szövetségi rendszere szilárd. A megszállás keretében kell tehát a történelemmel, irodalommal, a nemzeti kultúrát életben tartó témákkal foglalkozó kutatóknak, tanároknak, művészeknek Magyarországon megmaradni és életcéljaikat meghatározni. „Egyéni célok, amelyekről hol beszéltünk, de inkább nem – mondta Glatz –. A cél a nemzeti kultúra színvonalának megőrzése, a kisnemzeti kultúra intézményeinek éltetése, a világ élenjáró kulturális eredményeinek itthoni megismertetése és a magyar eredményeknek a világ szakmai fórumaira való kijuttatása. A háborút vesztés és a hidegháború, a szovjet megszállás elvágta a magyar szellemi életet a világ kultúrájától. A »szellemi vasfüggöny«-ön – ahogy fiatal korában mondta – rést szakítani, az átjárókat kiépíteni Kelet és Nyugat között, a több évszázados folyamatosságot biztosítani a magyar nemzeti kultúra és Európa, a világ között, már valóban életprogrammá alakult az első kutatói évek után.”
A másik meghatározó kortényezőként Trianont említette, ami nemcsak az állam területi megcsonkítását, hanem a nemzet egyharmadának elszakítását, más, ellenséges nemzetállamokhoz csatolását jelentette. Ma is az a véleménye, aminek nemzetközi fórumokon is hangot ad: az 1919–1920. évi békerendszernek nagy szerepe volt abban, hogy a közép-kelet-európai térségben – így Németországban, Ausztriában, Magyarországon, tehát a háborúban vesztesek államaiban – a nemzeti és szociális radikalizmus, a faji alapon gondolkodó társadalmi elemek, az antiszemitizmus fölerősödtek, sőt 1944-ben meghatározóvá lehettek. „Clemenceau valahol felel Hitlerért. És nemcsak az államok közötti újabb háborúkért, de a szociális-faji radikalizmus kiterjedéséért is” – fogalmazott Glatz. A most közreadott könyvnek ezért is áll központjában a nemzeti és állami tematika, több alkalommal maga Trianon és revíziója. Munkáinak tematikája sem valamiféle nacionalista prekoncepció miatt alakult így az évtizedek során, hanem az 1920–1945 közötti történeti közgondolkodás, a történeti szakmunkák, források tanulmányozása vezette erre a következtetésre.
A harmadik általános tényező, a szociális forradalmak sora Glatzot személyesen is érintette. E tematika kidolgozása azonban nem volt célja a most megjelent kötetnek, inkább a képzettségből élő értelmiségi réteg – mely a magyar történettudomány és szellemi élet gerincét adta a két háború között – kibontakozására fókuszált. (Ők – az eredeti céloktól eltávolodott Hóman és a korán elhalt Klebelsberg kivételével – részesei, alkotói lehettek az 1945–1948 közötti polgári demokratikus korszaknak is, de ezen társadalmi csoportot az 1949 utáni proletárdiktatúra kirekesztette vagy kiátkozta mind a közéletből, politikából, mind a kultúrából, tudományból. A szerző utalt arra: könyvében bizonyítani igyekezett, hogy Domanovszky, vagy a moszkvai követséget is vállaló Szekfű, majd a legőszintébben Hajnal beilleszkedtek az új demokratikus rendszerbe. E képzettségéből élő modern polgári értelmiségi réteg újabb generációi – az 1945 utáni társadalmi átalakulások eredményeként is Ránki, majd Szűcs és az ő saját nemzedéke – aktív tagjai voltak az 1960–1980-as évek szellemi életének, sőt politikájának is. Granasztói Hajnal-méltatásához kapcsolódva Glatz saját különös életszerencséjének tekinti, hogy az 1949-ben kiszorított történészek sorozatos rehabilitációja után – melynek dokumentumait tartalmazza a most bemutatott könyv – 1989–90-ben, miniszterként a Németh-kormány által alapított Széchenyi-díj első kitüntetettjének Hajnal Istvánt terjeszthette elő. Akkori érvelése: az európaiság a kisnemzeti kultúra megmaradása csak akkor biztosítható, ha a politika nyíltan támogatja a szakszerűség követelményének érvényesülését és az értékalapú nemzeti kultúra folyamatosságát a szellemi életben, és nem kívánja napi pártpolitikai ideológiák szolgálatát az értelmiségtől.