2014. szeptember 1.

 

Tisztelt Iskola, Miniszter úr, Püspök úr, kedves tanult Barátaim, Tanártársaim, Diákok!

 

Mindennek van múltja, de nem mindennek van jövője. Családnak, nemzetnek, egyháznak, államnak. Gyakran mondogatjuk magunkban, inkább csak magamnak, 2014-ben, amikor a fiatal – mármint hozzám képest fiatal – értelmiségi és politikus nemzedék talán kissé többet foglalkozik a múlttal, mint a jövővel. Felteszem, azért, azzal a szándékkal: figyeljék, mi folytatható a múltból, de ugyanakkor tanuljanak is a múlt hibáiból, erősítsék magukban a képességet, ha kell, a folytonos önkritikára, korrekcióra.

Most, a budapesti evangélikus gimnázium, a „Fasori” újranyitásának 25. évfordulóján is beszélhetnék a múltról – hiszen erre kértek. Beszélni arról, hogy az akkori miniszter, 1989. szeptember 2-án itt tartotta az országos tanévnyitót, a tévé és rádió nyilvánossága előtt, először a magyar állam történelmében egyházi iskola tanácstermében, s mindezt a szovjet megszállás, az állampárt idején. Az 1952-ben felszámolt evangélikus iskola pódiumáról beszélni jelzése is volt annak: az iskolát visszaadjuk a társadalomnak, az embereknek, a tanároknak, a diákoknak. Azután, néhány hónappal később, 1990. februárban a régi Országgyűlés elfogadta előterjesztett törvényünket – nem kis viták közben, mert sokan nem értették, félek, ma sem értik, hogy a szabadság a politikához, szabadság a vállalkozáshoz mit sem ér, ha nem párosul az szabadsággal a hithez. Megismételt szavazás után, amelyben az állam lemondott – a még a diktatúra korában kialakított – iskolaalapítási és iskola-fenntartási monopóliumáról, lehetővé tette az iskolai autonómiát, és azt is, hogy civil szervezetek, egyházak újra iskolákat alapítsanak, fenntarthassanak. Jelentette ez – a jövőre gondolva mondtuk annak idején –, hogy a hatalmi államot lebontjuk és helyette a szolgáltató – embereket szolgáló – végrehajtó hatalmat építünk. Hatalmi kormányzás helyett szolgáltató kormányzást.

Kedves barátaim!

A múlt kutatására és tanítására kiképzett és azt gyakorló európaiként éltem meg életem első fél századát, és így szeretném a második felét is megélni. Mégis: én csak annyiban és azért akarok a múltra emlékezni és emlékeztetni, hogy elkerüljük a rendszerváltás előtti hibáinkat: nehogy visszaessünk a központosított, hatalmi államba vetett hitbe, s nehogy az állam túlvállalja magát. S figyelmeztessek ennek lehetséges veszélyeire: hogy például az állampolgárt ösztönzi a mindennapi élet átpolitizálására, pártüzemmé alakítására, és egyben veszélyezteti a működőképességet. És csak azért említem a múltat, hogy – éppen a jövőre figyelés érdekében ma – ismételjek egy akkori, 1989-es mondatot: a polgár – a tanár, a diák – nem a múltjáért, a szüleiért, nagyszüleiért él, hanem a jövőjéért, a gyermekeiért, unokáiért. Szerintem – mint az Európai Uniót több évtizedig megjárt ember állíthatom – az európai kultúrának is nagy hátránya ez a múltba forduló magatartás, szemben a jövőorientált, dinamikus amerikai, ázsiai kultúrákkal, amelyek – és erre figyelnünk kellene talán – a jövő építésében minden, a múltból felhasználható követ hasznosítanak. De ez a jövőorientáltság jellemezte a nagy újjáépítő magyar nemzedékek legkiválóbbjait is – s ezt már történészként mondom. Akár a török megszállás utáni jövőnkről gondolkodókat: egy Zrínyit, egy Pázmányt, Rákóczit, akár a 19. századi nemzet- és államépítés nagyjait: Kossuthot, Széchenyit, Deákot, Andrássyt, akár a Trianon (1920), akár a szovjet megszállás (1947) utáni jövőről gondolkodókat.

Mi lesz a kis nemzeti kultúrák jövője – így a magyar kultúra jövője – a 21. század planetáris világában? Milyen intézményrendszerrel, igazgatási – és ezek közül csak egyik az állam –, milyen hitéleti, civil társadalmi intézményrendszerrel tudjuk a lokális társadalom és kultúra érdekeit, sajátosságait a világkultúra részeként megőrizni és világverseny-képessé fejleszteni? Olyan korban, amikor minden kis tanteremben felnövő fiatalnak a nagy világversenyre kell készülnie. Mert ez lesz az életközegük, az egyén, a család és a nemzet megtartásának színtere – tegyük hozzá: a hitünk, világfelfogásunk megtartásának színtere is. Az internet, a tabletek, az iphone-ok, ipadok világában mi lesz nyelvünk és hitünk jövője? Én vissza-visszatérően, akárhányszor e csodálatos iskola falai között beszélhetek – szóltam nemcsak 1989-ben, hanem a 10. évfordulón, 1999-ben is –, figyelmeztetek a lutheránus hit öt évszázados alapelveinek világverseny-képességére: a türelemre, a sokszínűség előnyeinek élvezetére és kihasználására a migrációkat magával hozó 21. században, ma és holnap. Az „új népvándorlás” korának Európájában. (Teszem hozzá: amely szellemben én is felnőttem, és amelyet próbára tehettem a világverseny-képesség kifejlődésének első korszakában, a 20. század második felében…) No és figyelmeztetni kell a munkára nevelés kultuszára! (Amelyben én sohasem csalódtam… És ültetem azt a bizonyos almafát napról napra, hogy saját fordításomban idézzem Luthert: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék, ma egy almafát.”) Most nem beszélek a más keresztény és nem keresztény egyházak maradandó tanításairól, a magam élete során tapasztalt katolikus univerzalitásról, a zsidó vallás mindennapjainkat szabályozó parancsolatairól. Mert most Luther tanításáról beszélünk itt, az evangélikus templomban, amely gimnázium világhírnevét többek között azzal vívta ki, hogy példát mutatott már a 20. század első felében az ökuméniáról, a más felekezetiek befogadásáról, akik között több kiváló – Püspök úr is említette: Nobel-díjjal elismert – „fasori tanítványt” adott a magyar és a világ kultúrájának. Mily csodás és a 21. század kihívásának mily megfelelő erkölcs és magatartás volt ez a lutheránusok részéről! Hiszen az iskola, ez az iskola mindig is ilyen volt, nemcsak ismeretátadó, hanem erkölcsi-nevelő, képességfejlesztő intézménye is a modern magyar társadalomnak.

De tovább a kérdésekkel: milyen iskolarendszer szükséges ahhoz, hogy versenyképessé neveljük a világhálón és a szellemi világpiacon, a Kárpát-medencében a kultúrnemzeti létét újramegélő magyarságot? Az állam – szabályozó és menedzselő szerepe mellett – mennyire vegye számításba a társadalom, az egyének, a család önfejlesztő lendületét és kedvét? Így a 21. század világában a legnagyobb civil szervezet – én legalábbis ennek tartom –, az egyházak közösségfejlesztő erejét? Mert a 21. század oktatáspolitikája – tegyük hozzá, társadalompolitikája – nemcsak állami tisztviselők, igazgatási és párttisztviselők és pártmozgalmárok dolga – mondottuk 1989 májusában, hogy egy mondattal ismét beszéljek azért a múltról is –, hanem dolga a tanárnak, a tiszteletesnek, a diáknak, sőt az iskolai autonómiák szülői közösségének.

Tisztelt tanult barátiam, tanártársaim, diákok, miniszter úr, püspök úr, apám egyházának világi tisztviselői!

In hoc signo vinces („E jelben győzni fogsz” – Nagy Constantinus, Kr. u. 312) – a jelenre, jövőre programot adó jelmondatot idézve, köszönöm, hogy mint a 25 évvel ezelőtti, itt a polgári demokratikus kultúrpolitikai programot meghirdető tanár-miniszter, majd a 10. tanév megkezdésekor a lutheri tanokról beszélő történész, akadémiai elnök után most, a 25. tanév megkezdése előtt is elmondhattam megfontolásaimat a világról. És elsősorban a jövőről! Mert hiszem, hogy annak a szellemnek, amelyben ez az iskola alapíttatott és működött, annak a szellemnek és azt fenntartó társadalomnak van nemcsak múltja, amelyről sokat beszélünk, de jövője is, amelyről talán keveset beszélünk.

Köszönöm a figyelmüket.