2008. május 16.

Glatz Ferenc ellátogatott az MTA Regionális Kutatások Központjának Dunántúli Tudományos Intézetébe Pécsre, ahol megbeszélést folytatott Horváth Gyula főigazgatóval vidékfejlesztési kérdésekről, az új vidékpolitikai intézményrendszer kiépítéséről és a határon túli magyar tudományosság támogatásáról, érdekképviseleti lehetőségeiről.

Részletek előadásának főbb gondolataiból:
„Három kérdéskörben látszik szükségesnek a nézetcsere, illetve egyeztetés az akadémiai Stratégiai Programok és az RKK között. Azért is, mert az elmúlt évek vitáiban éreztem a regionális kutatók egy részének másként-gondolkodását. Ami örömmel tölt el, késztet nézeteimnek pontosabb megfogalmazására, ha kell, módosítására. Felfogásomat ezért most tézisszerűen szeretném előadni, utalva az eddig talán nem pontosan kifejtett általánosabb összefüggésekre is.

 

Az alapfogalmak tisztázása szükséges, mert a viták alapján úgy tűnik, hogy véleménykülönbség van az RKK vezetői és köztem. A vidékfejlesztés fogalma: a vidéki térségekben kifejtett állami-önkormányzati aktivitás összessége. A „területfejlesztés” és „vidékfejlesztés” egymáshoz való viszonyáról: a vidékfejlesztés a területfejlesztés részeként fogható fel. (Vidék alatt én azon térségeket értem, ahol a települések lélekszáma nem éri el a tízezres létszámot. Értsünk egyet abban, hogy különböző vidék-fogalmakkal dolgozunk, csak egyet zárjunk ki, miszerint a Budapesten kívüli összes térség „vidék”-nek minősül.

A területfejlesztői koncepciókban ma is szembeállítják a városfejlesztést és a vidékfejlesztést. Ez helytelen. Az egészséges településszerkezetben a térség szervező erői általában a városok. Nincs tehát egészséges vidéki településszerkezet város nélkül. Az új vidékpolitika nem városellenes politika. A területfejlesztő politikai gondolkodás több ezeréves múltra tekinthet vissza. Az utóbbi 900 évben az európai kontinensen a pénzgazdálkodás és a kontinentális kereskedelem felvirágzása óta természetes, hogy a városok a közjó (mindenekelőtt az adó) első számú forrásai voltak, tehát az állami akarat újra és újra városfejlesztő politikát folytatott. Az is természetes, hogy amióta államszerű területigazgatási egységek léteznek, a város volt az igazgatási, kereskedelemi, politikai és katonai hatalom, valamint kultúra központja. A területfejlesztői aktivitáson belül először az ipari modern társadalmakban – a 19. század második felében – indul meg a tervszerű vidékfejlesztői gondolkodás: az iparszerű élelemtermelés felvirágoztatása (azaz a városok élelemellátása) és az ipartelepítés decentralizálása érdekében.

Most a 20–21. század fordulóján ismét központba kerül a vidékfejlesztés, aminek magyarázatát három tényezővel magyarázom. Első: élelemtermelés. Az élelemtermelés színtere mindig is a vidéki térségek, azaz vidékies települési térségek lesznek. A nagy erő- és munkagépek mind kisebb településeket – kevesebb embert –, ugyanakkor „helyi”lakókat kívánnak. (a nagy erőgépekkel nem lehet száz kilométereket közlekedni a munka helyszínére.) Másodszor: természetvédelem. Azaz: előtérbe kerül a nem emberi természet megóvása, amelynek nagy tartaléka a vidéki térségekben van. Ehhez a vidék belakottságát biztosítani kell, a városból nem lehet biztosítani a természetgazdálkodást, a természet egészségvédelmét. Harmadik ok: a vidéki térségek az új típusú ipari termelés tartalékterületei. Részben az alternatív energiaforrások egyik részének előállítása vidéki térségekben fog történni (pl. zöldenergia forrásai), részben egy új iparosítási politika – amely feltehetően Magyarországon is elkerülhetetlen – tartalékterületei is a vidéken helyezkednek el. (A modern üzemeket nem telepítik majd szükségszerűen nagy létszámú városokba, mivel aránylag kis létszámú munkaerőre van szükség egy-egy modern üzem működtetésére). Ebből az indoklásomból az is látszik: nemcsak a vidék- és városfejlesztő politika szembeállítását tartom szerencsétlennek, hanem szerencsétlennek tartom az iparcikktermelés, élelemtermelés, tájgazdálkodás hármasának szembeállítását is. Úgy érzem, még mindig kísért az urbánus–népies ellentét, a város- és vidékfejlesztői lobbik küzdelme. Értelmetlenség. A város- vagy vidékfejlesztés preferenciája időben és térségben is lehet eltérő. Lehetnek időszakok, amikor a városfejlesztésre, máskor a vidékfejlesztésre esik a területfejlesztési politika hangsúlya. És: lehetnek olyan régiók, amelyek fejlesztéséhez adott esetben a város, vagy éppen a vidéki települések preferenciája szükséges.

A területfejlesztés mint szempont a politikában – a politika minden ágazatában, a gazdaság–beruházás–művelődés–infrastruktúra stb. – kívánatos. Mind az adminisztráció „továbbképzésében”, mind a gazdasági, műszaki, jogi irányú graduális képzésben is megkövetelendő jelenléte. A vidékpolitika-vidékfejlesztés képzési fórumain is kapjon elismerést: a vidékpolitika, mint az ágazati politika szempontja, legyen része a komplex területfejlesztési ismereteknek.

 

Az EU modernizációs törekvésének egyik jele, hogy megköveteli a Helyi Vidékfejlesztési Igazgatások létre hívását és azok irányítására, ellenőrzésére egy tanács létrehívását. A hálózat a következő években mintegy 170 irodát és mindegyik mellett fejlesztő közösségeket (feltehetően 15-15 fő) foglalkoztat majd. Ha e több mint 2500 személy mellé soroljuk még az évente feltehetően kiképzett 900 vidékfejlesztési szakon végzett diplomást, valamint a 3200 polgármestert (nem szólva a községi alkalmazottakról), akkor Magyarországon a következő években 8-10 ezer fő lesz, aki végzettségénél, szakmagyakorlásánál fogva érdekelt a „vidékpolitikában”. A tanácsnak nemcsak a hálózat ellenőrzésével, irányításával kell foglalkoznia, hanem az állami vidékfejlesztés alapkoncepcióinak kidolgozásával, az egyes tárcák vidéki térségekben folytatott politikájával is. Az elnök és az elnökség a koncepcionális kérdésekben, az igazgató (kormánybiztosként) a hálózat üzemeltetéséért és a pénzügyekért felel. Az elnök társadalmi munkában (illetve megbízási díj ellenében) vezeti az elnökséget, amely fele részben politikai-önkormányzatban vezető személyekből (tárcák képviselői, parlamenti képviselők, önkormányzati vezetők), fele részben tudományos-közéleti, illetve civil személyekből áll. Az elnöknek joga van az egyes tárcáktól tájékoztatást kérni a vidéki térségekben folytatott tárca-aktivitásról. E tájékoztatókat az elnök (Elnökség) szakemberekkel bíráltat el. – Tervem szerint (ez még nem került egyeztetésre): az elnökség tudományos tanácsadó szerepét az MTA RKK intézetei – általános vagy esetekre szóló megállapodásokkal –szolgáltathatják. (Tudományos-stratégiai kérdésekről van szó, tehát nem kerül ellentétbe a tárca konkrét igazgatási ügyekben illetékes háttérintézményével.) Az elnökség – ez sem egyeztetett álláspont – rendszeres és tematikus vidékfejlesztési továbbképzéseket is szerveztet a graduális képzést végző felsőoktatási intézményekkel és az MTA RKK intézeteivel közös terv alapján.

 

A határokon túli magyarság politikai elitjének (és az értelmiségnek) tevékenysége Trianon óta érthetően a kisebbségvédelemre és a nemzeti tudat alapanyagát jelentő történelmi-irodalmi-szokásrendi hagyományanyag megőrzésére, ápolására összpontosított. Mindkettő – a kisebbségvédelem, a hagyományőrzés – még sokáig aktuális feladat marad, erre is fel kell készülni. De most, Szlovákia (2004), majd Románia (2007) EU-tagsága után fel kell készülni egy új típusú, a szakpolitikák összességére kiterjedő regionális kisebbségpolitikára. Ez legyen az új vonása a mi európai uniós kisebbségpolitikának. (Tehát a kisebbségi politikai és értelmiségi elit politikai aktivitási területei kibővülnek.) Ez nemcsak a határokon túli politikusok és értelmiségiek számára új követelmény, hanem a magyar állammal szemben is az. Vizsgáljuk meg először a határokon túliak lehetőségeit, majd a magyarországiakét!

 

Ismételjük: az új kisebbségi politizálásban mind nagyobb helyet kell kapnia a kisebbségek által lakott térségekben a szakpolitikáknak. A kisebbségben élő magyaroknak nemcsak kisebbségekként, hanem szociális-gazdasági egyedekként is érdekérvényesítésre van szükségük. A magyarságot – az emberek magyarságát – nemcsak az tartja meg, hogy beszélhet magyarul, vallhatja magát magyarnak, hanem az is, hogy magyarként szociálisan, munkavállalóként, vállalkozóként eredményesen élhet. A kisebbségi magyarságot 1920–2007 között nemcsak a magyar szó, irodalom, közös emlékek tartották meg, hanem az is, hogy ügyes parasztok, vállalkozók voltak. Az új kisebbségi politizálásnak mindinkább telítődnie kell gazdasági, szociális, területfejlesztési, regionális vállalkozói-beruházási politikai aktivitással.

Lezárult egy korszak, kezdődhet egy új. Vagyis: a hosszú távú, magyarságot megtartó szakpolitizálás kialakítása a következő időszak feladata. Én három területet tudok megjelölni:

a) Segítség hagyományosan a kisebbségpolitikában (támogatással és nem belebeszéléssel)

b) Regionális oktatás- és tudománypolitika (a határokon átnyúló regionális kultúr- és oktatási intézményes tervek kialakítása a fővárostól akár függetlenül: Komárom–Nyitra–Győr–Sopron, vagy Kassa–Miskolc–Debrecen–Nyíregyháza, vagy Debrecen–Szeged–Temesvár–Arad-Vajdaság, vagy Pécs–Kaposvár–Vajdaság stb. oktatási-tudományos regionális politika kialakítása)

c) Aktív vidékpolitika kialakítása: a környező országok mindegyikében a magyarság vidéki térségekben él, ezért az itteni magyar politikai erőknek vidékfejlesztési szakpolitikát ajánlatos kialakítaniuk.

Megkísérelem részletesen is kifejteni a fentebb mondottakat. A határokon túli magyar politikai erők energiáinak jelentős részét természetesen igénybe veszi a kisebbségi jogokért való napi küzdelem. És igénybe veszi erejüket az évszázados sérelmek, valamint a nem magyar népek sérelmeinek feldolgozása. (Mert nemcsak a magyarságon esett sérelem e térségekben, hanem a románokon, szlovákokon, délszlávokon, ukránokon stb. is.) A múlt-feldolgozás és ugyanakkor a kisebbségi jogállások, intézmények körüli harcok még sokáig előtérben fognak állni. Én különösen a jogállások tisztázását, az intézmények biztosítását látom fontosnak, a történelmi kiengesztelést és „sebápolásokat”, netán kárpótlásokat másodlagosnak. (Itt van nézeteltérésem a Duray-féle irányzattal.) De… De már most el kell kezdeni a kisebbségi politizálás új szakaszának előkészítését: felkészülést a kisebbségek által lakott térségekben a szakpolitikák kialakítására és megtanulására. A magyar értelmiségieket, vállalkozókat fel kell készíteni a szakpolitizálásra: gazdaság, oktatás, településfejlesztés (ezen belül önkormányzatiság, út- és vasútpolitika, egyházpolitika, egészségügy stb.), természetgazdálkodás (víz, regionális környezetvédelmi monitorozás stb.) szakpolitikájára. És fel kell készülni egy határokon átnyúló gazdaságpolitikai aktivitásra. Legyenek a határok másik oldalán élő magyar kisebbségek a regionális politizálás leleményes úttörői. Az új európai politika első művelői. Erre készítsük fel őket. Ez a regionális fejlesztéssorozat, ez a regionális politizálás ugyanis elkerülhetetlenül bekövetkezik a jövő évtizedben, miért ne a magyarok legyenek ennek zászlóvivői? Már csak azért is, mert a határ másik –azaz innenső – oldalán szintén magyarok élnek, akik mögött egy állam is áll.

Kevesebb múlt, sok aktuális emberjogi küzdelem, továbbra is hagyományőrzés, de egyre több jövőorientált építkező program – ez álljon a kisebbségi pártok politikájának központjában. A magyar kisebbségek ezzel közvetlenül a saját nemzeti megmaradásuk szociális, kulturális alapjait építik ki, ugyanakkor a többségi nemzet elismerését is kiválthatják és annak belátására bírhatják őket: a magyarságnak mint nemzetnek a továbbélésére a többségi nemzet szempontjából is szükség van. A románoknak, szlovákoknak, délszlávoknak is hoz hasznot, ha életképes, intézményekkel rendelkező magyar kisebbségek élnek államuk területén.

 

Mind e mellett, a magyar kormányzatot szintén ösztökélni kell a regionális politizálásra általában, kiemelten a magyarlakta területek irányába. A mindenkori magyar kormánynak – minden minisztériumnak – már Kárpát-medence térségében kellene gondolkodnia, amikor szakpolitikai programját kialakítja. Amikor iskolai telepítéseket, beruházásokat, útépítési, természetgazdálkodási, mellékvasút-programokat alakít ki. Szemük előtt kell legyen mindig a Kárpát-medence népességi-etnikai térképe, rávetítve a regionális gazdasági, természetgazdálkodási vállalkozások lehetőségeivel. (A határokon átlépő politizálás a magyarságpolitika nélkül is megkívánt lenne, ahogy egész Európában megkívánt. Nagy teher a nemzetállami bezárkózás, miközben gazdasági és nemzeti érdekeink is a nyitást, a regionális aktivitást igényelnék. Magyar betegség és felkészületlenség!) A sokat hangsúlyozott, határokat átlépő programok (munkaerő-gazdálkodás, természetvédelem stb.) a kisebbségmegtartás legjobb eszközei lehetnek. A magyar állam legyen kezdeményező. Ennek azonban nyomait sem látni a magyar politizálásban. Izrael lehet a példa: Izrael a világ zsidóságával kapcsolatban aktív külpolitizálást folytat. És ezt mindenki elfogadja. Miért nem alakíthat ki a magyar állam egy aktív, határokon túli külpolitikát és szakpolitikákat?

 

Mind az új vidékfejlesztési program, mind az új regionális kisebbségpolitikai program idő- és cselekvési tervén dolgozom. Az előbbiről a miniszterelnökséggel és az FVM-mel folytatom a tárgyalásokat, az utóbbi témakörben Csáky Pállal, jövő héten Markó Bélával. Mindkét programhoz akadémiai partnereket keresek.