Európa nagy háborúja és az új világrend születése – Glatz a „százéves háború”-ró

2013. november 11.
Glatz Ferenc történész Európa nagy háborúja és az új világrend születése címmel tartott előadást az első világháborús centenáriumi emlékbizottság, a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet kétnapos nemzetközi konferenciáján. A professzor az „új világrend” és az általa „szászéves háború”-nak nevezett történelmi folyamat kibontására vállalkozott előadásában. Közép-Kelet-Európa, a Kárpát-medence és Magyarország konkrét történelmi példáján a háború folyamatosságát kívánta bizonyítani, és a száz év egyben-látásából származó következtetéseivel történeti vitára hív az egyes szakaszok, az egyes események újraértékelésekor.
Glatz a háború kitörésének százéves évfordulóját kísérő, most induló hatéves nemzetközi vitasorozatot jó alkalomnak tekinti ahhoz is, hogy a történészek, közép-európai értelmiségiek ne csak szenvedéstörténetként írjanak e korszakról. De vizsgálják azt is: melyik oldalon, mikor, miért és milyen szerepet játszottak a térség kis nemzeteinek vezető értelmiségijei és politikusai a nagyhatalmi játékokban 1914–2013 között?
 
Glatz egyik tézise: Európa „nagy háborújának” nyomán egy „új világrend”, vagyis egy szabályozott „világkormányzás” kialakítása indult meg. Az „új világrend”-ről adott nagyívű történeti áttekintését a brit miniszterelnök, Lloyd George egy, a világföderációról, világparlamentről, világbíróságról és -rendőrségről is értekező 1918. évi brosúrájával, V. I. Lenin osztályalapon megvívandó világforradalmi elképzelésével indította. Majd az 1960-as évektől Európában (Pompidou-, ill. Erhardt-bizottság), az USA-ban (Kennedy-bizottság, Hudson Intézet) és az ENSZ-ben felálló világrend-tervező bizottságok és a jövőről gondolkodó társadalomtudósok (Herbert Kahn, Francis Fukuyama, Samuel P. Huntington, Simai Mihály) elképzeléseiből, érvrendszerükből azt emelte ki, hogy a kiteljesedő globalizációt előbb-utóbb követő valamiféle világkormányzás gyökerei az első világháborúig nyúlnak vissza.
„Százéves háborúnak” pedig azért nevezi Glatz professzor az 1914 óta tartó időszakot, mert a háborút előidéző okok – az európai nemzetállamok kialakulási folyamata és az Európán kívüli térségekben a befolyási övezetekért folyó harc – 1918 után is folyamatosan jelen voltak-vannak. Glatz négy szakaszt különböztet meg. Felfogása szerint a háború első szakasza (1914–1919) kimondottan területrendezési célokért és befolyási övezetekért folyt. Az ezt záró 1919–20. évi versailles-i „békerendszer” – amit a professzor fegyverszünetnek tart –, Európa három nagy nemzetek feletti birodalmát: az Osztrák–Magyar Monarchiát, Oroszországot és a Török Birodalmat bontja nemzetállamokra. A „nagy háború” második, „forró” szakasza (1939–1945) kezdetben a versailles-i nemzetállami rendszer és az államhatárok korrekciójára törekedett, de később a nemzetiszocialista „Új Európa”-programját akarta megvalósítani. (Ebben az időszakban – állítja Glatz – a háború már kezdettől világháborúvá szélesedik, és a területszerzésen túl ideológiai jelleget is ölt: nemzetiszocialista, kommunista és a liberális ideológiák ütközése.) A harmadik szakasz, a „hidegháború” (1947–1989) akezdetektől ideológiai jellegű – a liberális kapitalizmus és a kommunizmus ütközése –, és a végén már planetáris hadszíntérré szélesedik. A negyedik szakaszban (1990–2013) – mely Glatz szerint több helyen (Balkán, Közel-Kelet) ismét területszerző és fegyveres háború – 1991-től tovább bomlik az 1919–1920. évi békék „rendje”.