2010. augusztus 14.

 

Glatz Ferenc megnyitója

Sokan voltunk, kevesen maradtunk. Sokan voltunk 1989-ben, akik hittünk abban, hogy a magyar kultúra megújítására indított mozgalmunkhoz, a Pro Renovanda Cultura Hungariae alapítványrendszerhez, százak-ezrek fognak csatlakozni. Magánszemélyek, intézmények, akik majd áldoznak pénzt, energiát arra, hogy az Európa felé kinyíló magyar kultúra közvetíthesse mindazokat a kultúrjavakat, hagyományokat, amelyek itt, a Kárpát-medencében évezred alatt felgyűltek. Közöttük a népművészeti ipar hagyományait. Hiszen – vallottuk mi, történelmi tanulmányaink alapján – a népművészet nemcsak a helyi hagyományok őrzője, hanem éltetője is. A helyi közösségi életformák lenyomatát őrzi az eszközkultúrában, a díszítőművészetben, ének-, zene-, tánc- és beszédkultúrában. És ezekből a helyi hagyományokból épül fel Európa, sőt az emberiség kultúrája. Ezen helyi hagyományok megtartása, ápolása éltetése közhaszon. Ezért is mindent el kell követnie a helyi közösségek vezetőinek – legyen szó önkormányzatokról, kormányzatokról, vagy éppen kulturális egyesületekről, hogy a népművészeti ipar éljen, az alkotók működhessenek. Mert ne feledjük: a népművészet ipar – ugyanúgy, mint minden más ipar – élő, fejlődő, elemeiben megújuló, illetve elhaló kultúrtermék. És a termékek formakincsének, minőségének fejlődése a mindenkori használó társadalomtól függ. Elemeinek fejlődése és elhalása is. Ezért is a népművészet jövendő sorsa nem csak egyszerűen a közösség intézményeinek – a kormányok, önkormányzatok – támogatástól függ, hanem attól is: mennyire tudja a népművészek aktivitása követni a társadalom igényeit. Beleértve a véletlenül keletkező divatokat is. Figyelembe véve, hogy divatot teremthet a művészet, jelen esetben a népművészet, az iparos is. A népművészet tehát – hasonlóan a többi eszközkészítő, díszítő- és szórakoztató művészethez – folytonos piackutatásban élt. És él ma is.

Sokan voltunk, akik hittünk abban 1989-ben, hogy a szovjet rendszer lazulásával, majd hamarosan felszámolásával, és a világ szellemi piacának kinyílásával a hazai hagyományok széles fogyasztóközönségre találnak. Hittük, hogy hamarosan felcseperedik egy olyan új középosztály, amelyik a kézműves termékek egyediségét az egyéni tervezések-mívességnek szépségét értéknek fogja tekinteni, és vásárolja majd érinteni kellemes szőtteseinket, szemnek és kéznek jóleső késeinket, cserepeinket. Hát nem így történt. Alapítványrendszerünkhöz kevesen csatlakoztak, gondolván – vagy mondván is –, hogy a hagyomány, a múlt, a jövő az univerzalizmus: öltözködésben, eszközkultúrában, viselkedésben, énekben-zenében. Ezért azután az elmúlt húsz évben mind kevesebben maradtunk, akik hittünk abban: a világ kitágulása, a szemhatár tágulása szükségszerűen fog a helyi színek-formák viselkedésminták felfedezésével. Sokan voltunk 1989-ben, kevesen maradtunk 2010-re. De… De nem adtuk és nem adjuk fel. Ez a kiállítás – és a számtalan bemutató, vásár, – azt mutatja: él a népi iparosság és az, hogy újra-újra meghívásokat kapunk, hogy fiatalok mind nagyobb számban járnak hagyományőrző ének-zene köreinkbe és próbálnak a szerszámhasználatból megélni, vagy csak önmaguk kedvére azokkal faragni-formázni, szabni-varrni – nos, mindez azt mutatja, hogy megérte a kitartás. Hogy megindult a fiatalabb nemzedékben egy új érdeklődés. Mind a fogyasztókban, a lakásukat, környezetüket berendező új generációkban, mind a kiállításra, hangversenyre járó érdeklődőkben. Ez a kiállítás, az ország legrangosabb népi iparosainak mustrája és a hétvégi számos közönség is erről tanúskodik. El kell tehát kezdenünk húsz év után újragondolni: vajon mi, kultúra-szervezéssel, kultúrpolitikával foglalkozók eleget tettünk-e a fogyasztói társadalom és a népi iparosság egymásra találásáért? És amit tettünk, azt jól tettük-e? Vajon tudtuk-e az állami kultúrpolitika eszközét megfelelően társítani a társadalmi elfogadtatással, Nincs jobb kifejezés: a piackereséssel? Hiszen a piac nem egyszerűen „vásár”, az eladás színhelye, de egyben a termékeink megismertetésének színtere is. Én legalábbis így gondolom…

Vannak jónak bizonyult alapelveink. És vannak sikereink. De vannak kudarcaink. Húsz év után kezdjük a számvetést és kezdjük az újragondolást.

A népművészeti ipar megőrzése közhaszon – ismételjük. A helyi kultúra szállítója Európa, illetve a világ kulturális piacára. Ezért az európai államok az 1930-as évektől többé-­kevésbé aktív szerepet vállalnak a népművészeti ipar támogatásában. Részben a minőségi kisipar és a minősített művészet támogatásának részeként, részben az állami-­nemzeti reprezentációt megillető köztámogatás formájában. És – szerte a világon immáron több mint félszáz éve – az állami támogatás mellett a népi iparművészek, tánc-, ének-, zeneművészek jelentős önkormányzati támogatást is élveznek. A szovjet korszakban – hogy folytassuk a visszatekintést neveltetésünk idejére – a népművészet addig és azóta sem látott mértékben állami-önkormányzati támogatást kapott. Részben kiemelt reprezentációt jelentett a helyi hagyomány termékeinek a támogatása, a helyi tradíciót éltető tánc, a zenei és művészeti körök működtetése. Ennek pozitív hatása tagadhatatlan: a színvonalra, a művészi szintre, igényes zsűrizésre szoktatta a népművészeket. De negatív hatása is volt: ellenszenv alakult ki a társadalom egy részében a hivatalos állami támogatással szembeni ellenérzés részeként. Én úgy látom, mindennek negatív hatása a rendszerváltás után, az elmúlt húsz esztendőben érvényesült igazán: kiderült, amellett, hogy a közönség időleges elfordulásával egy időben a nagyszabású és állandó közmegrendelések leszoktatták a művészeket a piackeresésről. E téren az Európai Unió sincs a segítségünkre. A nemzeti-helyi kultúra támogatását a nemzetállami adminisztrációkra bízza, az unió csak a szabad mozgást, a szabad kultúraáramlást biztosítja. Ezt kell tehát kihasználnunk. És még valamit: az új uniós vidékpolitikát. Amelyik a sokszínű Európa megőrzése érdekében lehetőséget nyújt, ösztönzést ad a kézműipar, a népművészeti termékek piacra juttatására. Nem segélyekre, támogatásokra, hanem fórumok, bemutatók, piacok szervezésére. (Igaz, tehetem hozzá zárójelben: ez a vidékpolitika a szakpolitikák legfiatalabbja, az EU is csak 2005-ben hirdette meg, a kormányoknak csak 2009. január 1-től kellett intézményeit kiépíteni, egész Európában, így Magyarországon is még gyermekcipőben jár, topog még.)

Folytassuk a számbavételt. Amíg a rendszerváltás után jelentős mértékben csökkentek az állami és közületi támogatások addig a helyi turizmus – amelyik a közönséget és a fogyasztót hozhatta volna – lassan fejlődik, különösen a falusi turizmus. Ami Nyugat-Európában egyik megrendelője, eltartója a népművészetnek. Azután: hirtelen kinyílt a világpiac új megrendelői-értékesítési környezete. Megjelentek a minden „hamisítást” mesteri szinten űző kínai kistermelők – hogy visszaszorulásunk okait tovább soroljuk –, a használati cikkek eddig nem látott módon sokszínűek lettek. Ezek új versenyt jelentenek. És változott a hazai közízlés is: a világra tárulkozó és a világba mindenfelé utazó középosztály kevésbé kíváncsi a hazai díszítőművészet és kisiparosság termékeire, mint a „külföldire”. Ezek természetes folyamatok. Mi a teendő? Sokunknak, sokféle elgondolása van.

Fel kell figyelni az új intézményes lehetőségekre. Az önkormányzatiság fejlődése az elmúlt húsz esztendőben igen sok helyi-községi népművészeti önképzőkört hozott létre. Ezek szakmai éltetése feladata a hazai népművészeknek.

A hazai népművészet – mondom legalábbis én - mozduljon ki a „népi gettó”-ból, a skanzenből. Határozott piacpolitikával jelenjen meg az új kereskedelmi fórumokon. Vegye fel a versenyt a használati cikkek, dísztárgyak piacán az egyéb kisipari termékekkel. (A használati tömegcikkek között is jelenjenek meg a népművészeti elemek, ahogy ez a fejlett kapitalizmus országaiban előfordul. Ismétlem a közhelyet: a népművész ismeretterjesztő is.) Ahogy a népzene, a néptánc elnyerte a piacgazdaságban is méltó helyét az össznemzeti kultúrában, úgy ­ki­emelten kell törekedni arra, hogy a tárgykészítés és díszítőművészet országos szinten is divatot teremtsen. Fazekas Lajos edényei – amelyeken látszik nemcsak csodálatos egyszerűség, hanem az anyagot a korongon simogató ujjak nyoma is, amellett, hogy szinte a sima felületen megcsúszik akár a bogár lába is – vagy a híres Sztankovits-kések – amelyek fejnehéz vágáskultúrája párosul a művészi-veretes kivitelezéssel – az én környezetemben hangos sikereket aratnak. (És a külföldi barátaim vásárolják is a csarnokban Szantkovits-kését, lecserélve otthon a kétszer edzett zwillingjeiket.) Csepeli István csont-fa faragásai bármelyik művészeti termék boltban versenyképesek lehetnek. És akkor nem beszélek Erdész Mária viseleteiről, ami a kisipari hímző és szabászatművészet szemet gyönyörködtető termékei. De vajon, hogy a kérdéseket kezdjem, remélve, hogy mások folytatni fogják, vajon miért nincs Fazekas Lajosnak olyan, a mai tálalás-divatot követő tűzálló edénye, amelyhez Baji Imréné – vagy valaki hasonló finomkezű kosárfonó – készítene kis ölelő-kosarat, amelyben a forró edényt az asztalközépre helyezhetnénk, hogy a sült és a fűszerek illatát unokáim a szeleteléskor – amelyhez már mindegyiknek saját Sztankovits-kése van – élvezhessék? És akkor nem beszélek a csodálatos terítő és blúzhímzésekről – itt Bárdosné műveit láthatják –, a délalföldi torontáli szőnyegekről, vagy a hevesi asztalterítőkről, szádákról, vagy Kovács Miklós és lányai külföldön is sikert arató kékfestő-termékeiről. Amelyeket bármelyik nagyáruház tömegcikk-polcain kiállnák a versenyt a nagyipari termékekkel.